Szibériai utunk nyolcadik napja volt az első, amikor nem vonaton ébredtünk. Kirándulni indultunk az álmos Szeverobajkálszból.

Odafelé az otthonosan berendezett iránytaxival mentünk. Kopár hegyek alatt, mocsaras erdőben sétáltunk, megismerkedtünk az európainál picit nagyobbra növő legyekkel, szitakötőkkel, gombákkal, átkeltünk egy nagyobb patakon.

Túra előtt és után egy háziasan fölépített apró hőfürdőben áztattuk magunkat, majd kisétáltunk a vasúthoz, Goudzsekit állomásra.

Akinek jó szeme van, vagy a [más méret] gombbal kinagyítja az A/4-es lapra nyomtatott helyi menetrendet, megfigyelheti, hogy sok kora hajnali időadatot lát, estit viszont nem. Nem arról van szó, hogy hülye időpontban járnak a vonatok, hanem arról, hogy a vasút mindenhol a moszkvai időt használja, ez a Bajkálnál öt óra különbség.

Amíg az esti hidegben vártunk sokat késő helyi vonatunkra (az egész út alatt talán ez a néhány falunyi távolságból jövő párkocsis vicinális késett számottevő mértékben, a kontinenst átszelő távolsági gyorsok sosem), több tehervonatot is megcsodáltunk.

Ezeket szinte mindig két- vagy háromszekciós mozdonyok továbbítják, és magyar szemmel nagyon hosszúak, még itt, a déli transzibhez képest pangó BAM-on is. A nagy képen látható szerelvény főleg fát szállított.

A transzibériai vonatozásról a napi képsorozat többi posztjában lehet még olvasni.