A transzibériai vasút építői nem könnyen győzték le a Bajkál tavat. Már 1901-ben összeértek a keletről és nyugatról induló sínek, az első vonat is végigment az akkori főváros Pétervárról Vlagyivosztokig. Illetve éppen az, hogy nem. 1905-ig a Bajkálon komppal keltek át a vonatok, télen pedig a jégre fektetett sínekkel kísérleteztek.

Eleinte Irkutszkból a Bajkál vizét levezető Angara partján mentek a sínek Port Bajkálig, amelyet előző napunkon érintettünk, de már egyszerűen csak Bajkál a neve. Aztán elkészült a Port Bajkáltól a tó déli csücskéig, Szljugyankáig tartó, a Bajkál partjáig nyúló hegyek, sziklák, folyók miatt meglehetősen nehezen építhető, ugyanakkor látványos szakasz, ahonnan a tó rövid déli oldalán folytatódik a nyomvonal.

Amikor felduzzasztották az Angarát Irkutszknál, a folyammenti nyomvonal részben víz alá került, ezért a keletre majd délnyugatra vezető kerülő helyett építettek egy levágást Irkutszkból Szljugyankáig.

A tó nyugati partjá(nak déli részé)n vezető látványos vonal így fölöslegessé vált, ám szerencsére megmaradt (legalábbis a két vágányból az egyik). Kiváló lehetőség nosztalgiavonatok indítására!

Oroszországban persze még gyerekcipőben jár ez a műfaj, a vonalon nem valamiféle korhű szerelvény viszi a turistákat, egy modern villamos motorvonatot húzott egy Ulan Udébe állomásított dízel a drótnélküli pályán.

A szervezés ettől függetlenül jó volt, élménygazdag, egész napos programot hoztak össze. (Irkutszkból busszal vittek Bajkálba, Szljugyankáról pedig a motorvonat már saját erőből gurult velünk vissza a villamosított fővonalon.)

Egy hosszabb megállóban a falusi vendéglátás keretében meg is ebédeltünk (abszolút moszkvai árakon). A táj, az alagutak, a gőzmozdonyok, a hidak, a hajók, a daruk, sőt a tehervonatok és a háromszekciós mozdonyok kedvelői is találhattak maguknak látnivalót.

A transzibériai vonatozásról a napi képsorozat többi posztjában lehet még olvasni.