Eredetileg karácsonyra akartam megírni ezt a posztot, valami olyan címmel, hogy miért utálom a magyarokat, de aztán rájöttem, hogy ez azért túlzás, legyen hát inkább Valentin-nap.

Mert az biztos, hogy a legtahóbb népek közé tartozunk, már amennyire ennek van értelme. (Hogy ugye nem az egyénekről van szó, hanem az átlagról, a Gauss-görbe közepéről, az általános - most az általános utcai - viselkedésről. Csak hogy a nagyon píszik meg a nagyon gyépék ne kezdjenek jajongani.)

Pontosítsunk. Mert hát nem jártam én olyan sok helyen a világban, nem utaztam pl. a pekingi metrón, de asszem abban tényleg dobogósak vagyunk, hogy mi akkor is kibaszunk a másikkal, ha ennek mi legalább akkora kárát látjuk. Ez akkor tudatosult bennem, amikor sok éve visszajöttem Brazíliából, és másnap az udvarból kikanyarodva a szűk utcában rögtön szembetalálkoztam egy kedves honfitársammal, aki jól láthatóan direkt úgy tolta be a kocsija orrát, hogy ne férjek el. De ő se!

Ugyanezt csináljuk nagyban a pesti dugóban, amikor beállunk a kereszteződésbe, amitől nekünk nem lesz jobb, de keresztbe se lehet menni, és az így teljesen befagyó környék jó eséllyel minket is még jobban akadályoz.

De nézzük inkább a tömegközlekedést! Mi ugye a busz üres dupla ülésén csak úgy tudunk helyet foglalni, hogy a külsőt foglaljuk el. Én ilyenkor udvariasan mindig bekéredzkedek, és sajnos gyakran előfordul, hogy a delikvens lábára lépek, néha kifelé is.

Az igazi kedvencem a metró. Mozgólépcső. Sok városban (ha nincsenek nagyon sokan) jobbra állnak, akik csak a lépcsővel utaznak, bal oldalon mehet, aki siet. Mint minden nagyszerű dolog, zseniálisan egyszerű, mégis mindenkinek jó. (Kivéve azoknak a hasonló magasságúaknak, akik beszélgetni, smacizni stb. akarnak.) Nálunk persze nem működik. Sőt, ha udvariasan megkéred kedves utastársaidat hogy engedjenek el, jó esélyed van egy-egy beszólás, de legalábbis "olyan" pillantás begyüjtésére.

Máris megérkeztünk a kocsiba! Az ajtó mellett minimum egy kedves fiatal szűkíti a helyet (a sajátját is! belapul a fal mellé, de megéri!). Néhány más utas megáll az ajtók között, hogy ne lehessen eljutni az ülések közé. Ha mégis sikerül, ott mindig találunk olyan személyeket, akik határozottan megvetik a lábukat, a középvonalon lényegesen túlnyúlnak, hogy mögöttük nehogy megállhasson valaki. Ha egy ilyenhez mégis hozzáérsz véletlenül egy kanyarban vagy gyorsításnál, akkor nem az történik, mint sok más országban. Tehát nem kölcsönösen bocsánatot kérnek egymástól, mosolyognak, és egy picit mindkét fél átrendezi tagjait, hogy elférjenek. Nem, a magyar megfeszíti minden izmát, majd rövid, erős mozdulattal visszalök, mintegy lepöcköl magáról, közben "úgy" néz, esetleg beszól. Félhangosan, hiszen a magyar gyáva is. (Persze meg is verhetne, ha nyilvánvalóan erősebb nálad.)

Jobb lenne leülni, van is hely. Elvileg. Egy pad hatszemélyes. (Aki nem hiszi, nézze meg a kocsi végén az ülőhelyek számát!) Persze a pesti ember úgy ül, hogy legfeljebb öten férjenek el. Legfeljebb. Ez a norma. Pedig könnyű lenne belátni, hogy ma mi nem engedünk mást leülni oda, ahová elvileg még elférne, holnap nekünk nem jut hely, pedig jár. Egyszer a kölcsönös üvöltözésig jutottam egy nővel, aki azért szólt be, mert a mellette lévő két helyre nem úgy huppantam le, hogy elterpeszkedtem középen (ugye nálunk ez a norma), hanem mellé ültem, hogy jusson hely még egy utasnak.

A legjobbak persze simán le tudják vinni az ülőhely-kapacitást négyre. Az ilyen művelethez nagy segítség, ha van csomagunk. Hiszen csak fontosabb a csomagunknak ülni, mint egy másik embernek.

A képeken ilyen helyzet látszik, nem sikerültek túl jól a sötét metrókocsiban telefonnal, de így is elég furcsán néztek rám, mi lett volna egy nagyobb géppel, vakuval?

Úgyhogy ezennel mozgalmat indítok! Kérek mindenit, ha azt látja, hogy öten ülnek a metróban egy padon, de nincs egy fenéknyi hely, udvarias kéréssel, vagy önnön testünk bepréselésével bírjuk rá utastársainkat, hogy legyünk szolidárisak, és a tervezők által megálmodott számú utasnak jusson kényelmesebb hely!

Azt pedig nem tudom, hogy áll (tényleg, hogy?) a négyes és - a régieket lecserélendő - a kettes metróra szánt szerelvények ügye, de felvetném, hogy érdemes lenne olyan üléseket beépíteni amelyek legalább optikailag (pl. egy csíkkal) jelzik az egyes utasoknak szánt Lebensraum határát.