Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit gyerekkora óta izgat a páternoszter. Ezért a múltkor, amikor az Andrássy úti MÁV-hedkóterben jártam, elhatároztam, hogy a figyelmeztetőtábla ellenére sem fogok kiszállni a legfelső emelet után, hanem továbbmegyek. Mérnök szülőktől származom, ezért már gyerekkoromban sem gondoltam, hogy úgy fogok átfordulni, hogy majd égnek áll a lábam, mégis meglepődtem. A fülke legmagasabb pontján, ahol a félhomályban egy óriási olajos kereket kellett volna látnom, egy kijárat nyílt. Szerettem volna megérteni, hogy akkor min fordul mégis lefelé a páternoszter; lehet, hogy a hátam mögött van a kerék? De nem volt időm, ha ki akartam szállni ezen a teljesen ismeretlen, a legfölső emelet fölötti szinten.

Egy tágas, talán még az első emeleti, főnöki folyosószakasznál is nagyobb szabású előtérben találtam magam. Ez viszont zárt volt, mindössze két nagy, dupla szárnyú ajtó nyílt rajta. A baloldali felé indultam, egyrészt mert onnan néha furcsa csattanást hallottam, másrészt a másik csukva volt. A zárt ajtó mellett egy nagy fekete táblán arany betűkkel csak ez állt: L FŐOSZTÁLY. A másik mellett ugyanolyan táblán: R FŐOSZTÁLY, de itt alá volt írva az is: FŐOSZTÁLYVEZETŐ: ENDREFFYNÉ GERMÁN CSONGOR IGAZGATÓ.

Az ajtó mögött egy széles, hosszú folyosó nyílt. A zaj forrása is kiderült, egy nagy, kocka alakú műszert továbbított két barnaköpenyes szaki oly módon, hogy mindig új oldalára fordították át. Elég lassan haladtak, viszont nagy csattanásokkal. – Nem lesz baja a műszernek? – tört ki belőlem önkéntelenül is. A két barnaköpenyes úgy nézett egymásra, mintha egy ártalmatlan elmebeteg lenne a társaságukban. Aztán az idősebbik leereszkedően válaszolt: Ez egy sebességkorlátozó egység, nem baj, ha tönkremegy, legfeljebb hamarabb korlátoz. – Aztán továbbgörgették a kockát.

Mögöttük egy tárgyalás résztvevői jöttek, halottam, ahogy a tolmácsnak magyarázta az egyik MÁV-os –: Igen, igen nyugodtan megmondhatja nekik, a magyar vasúton tényleg nincsenek sebességkorlátozások. – Majd kis szünet után halkabban hozzátette –: Állandó és ideiglenes lassújelek, na azok vannak.

A delegáció mögött két tagbaszakadt, jólláthatósági mellényes szenvedett. Egy tengelyre szerelt két vonatkereket emeltek iszonyatos erőfeszítés árán, pár lépést megtettek vele görnyedve, aztán majdnem elestek, ahogy letették. Amíg kifújták magukat, megszólítottam őket, és megkérdeztem, hogy kerül egy ilyen tárgy a legfelső emeletre. – Ez egy különleges, preparált kerékpár – hunyorgott a kopaszabbik. Körülnézett, majd közelebb hajolva szinte suttogott: Ha a minisztérium a nyakunkba ültet egy új főnököt, aki nem vasutas, az első héten eljátszuk vele, hogy a vezetői értekezleten fölvetjük, be kell szerezni pár ezer új kerékpárt. Amikor visszakérdez az új nagyokos, hogy minek ennyi bicikli, mi már készen állunk az ajtóban, begurítjuk ezt a kerékpárt. A megszégyenült főnök soha többet nem fogja kétségbe vonni egyetlen beszerzési igényünket, és egyáltalán, eszébe se jut többet, hogy szakmai kérdéseket merjen fölvetni.

Bekukkantottam az irodákba is. Nagyon furcsa volt, mindenki borzasztóan kedves volt velem, készségesen válaszoltak mindenre, sőt maguktól kezdtek magyarázni a munkájukról. Végül egy főosztályvezető-helyettessel is beszéltem, ő segített megértenem az okot: gondolj bele – mondta, előzőleg már megittuk a pertut – mi vagyunk az egész MÁV-csoport egyetlen részlege, ahol folyamatos sikerélményük van a dolgozóknak. Nálunk nem frusztráltak az ügyintézők – tette hozzá, bár mintha nem ezt a szót mondta volna, kissé elharapta a végét, valami "ügyhátratókat" értettem, de az nem jelent semmit. – Itt dolgoznak a legnagyobb tapasztalatú vasutasok, mi mindenbe belefolyunk. Amit mi csinálunk, az mindig olyan lesz, ahogy akarjuk, sőt a többi leányvállalat, részleg, főosztály, szervezet munkája is általában úgy alakul, ahogy mi szeretnénk, nem ahogy ők. Sőt, minden részlegben, a fontosabb vasútállomásokon, de a szakszervezetekben, a minisztériumban, az RKI-iknál is ott ülnek az embereink, a barátaink, mégpedig nagyon magasan! – Vigyorgott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, mint aki túl sokat mondott.

De még ez előtt más szobákban másokkal találkoztam. Összefutottam ismerőssel is. Edit a barátom szeretője, de nem tudtam, hogy a MÁV-nál dolgozik. – Persze – mondta nagyon vidáman –, ez egy titkos részleg. Mindegy na, ma jó napom van, nézd, ez a hatalmas papír a használt német kocsik fordáit mutatja a 30-as meg a 40, 41-es vonalon. A szemét németek adtak néhány vezérlőkocsit is, tudod. Az L Főosztály javaslatára pár Szilit vagy négy-ötmilliárdért átalakítottak, hogy együtt tudjanak működni a német vezérlőkocsikkal, a Führerekkel. (Führer, érted, német vezér, kacsintott rám Edit.) Most az a dolgom, hogy a Cirmik (azt tudtam, hogy ez a nevük a 3000-res sorozatú, a Führerekkel kompatibilis V43-asoknak) nehogy egy vonatba kerüljenek a vezérlőkocsikkal. A legtöbbet tehervonat meg IC-k elé kötöttem, de sajnos volt egy délutáni kanizsai gyors, az akárhogy kavartam, mindig 3000-es mozdonyt kapott. De most rájöttem, hogy körbejáratom a gépet Kanizsán, így közvetlenül a Führer elé kötöm a mozdonyt, nem keletkezik nemkívánatos korszerűség az ingavonattal.

Hülye vagy, banyek – mondta a férfi, aki a szomszéd asztalnál kávézott. – Pont azon dolgozom, hogy az ingavonatok fordulási normaidejét fölemeljem, ha sikerül, tovább tart majd az irányváltás, mint a hagyományos szerelvénynél, a te munkád teljesen fölösleges lesz, hehe. – A másik nő, aki a szobában dolgozott, azonnal Edit pártját fogta, akit nagyon megbántottak kollégája csúnya szavai. – De igenis fontos, amit Edit csinál, egy éve még csak a színtervdiverzitást bízták rá (mintegy nekem szánva, zárójelben megmagyarázta, hogy arra kellett vigyáznia, egy szerelvénybe ne jusson egyforma festésű kocsi, se a németekből, se a hatvani szürkékből, se a piroscsíkos postakocsikból), most meg már ilyen kulcsterületet. Nagyon sok utast érintenek ám a német kocsik! – Edit barátnője volt a legmagasabb rangú a szobában, az IC-k tartoztak hozzá. – Volt olyan nap nemrég – mutatta nekem büszkén a kimutatást –, amikor egyetlen szegedi IC sem volt rendes, mind késett! – ujjongott.

Sok-sok szoba van az R Főosztályon, és nem is mindben jártam, de elég sokban. És mindenhol lázas munka folyt, talán csak a Hófrász Csoport szobájában nem láttam senkit. Késő délután szabadultam csak, az Andrássy úti palota többi része már üres volt, csak a legfölső emelet fölötti szinten, ahová már nem lehet föllátni az utcáról, ott túlóráztak, ahogy máskor is szoktak.

Az olyan vasútmániásnak, mint nekem, nagyon izgalmas volt a Gépmenet-, Szerelvényvonat- és Üresenfutás-Szaporító csoport, vagy például a Szabályozói Osztály Gőzvontatás Miatti Korlátozások Különleges Csoportja. A hatalmas gépteremben pedig megmutatták azt a szuperszámítógépet, amely összegyűjti most már szinte az ország összes vasútállomásáról az eladott jegyek adatait. Hogy honnan hová, milyen kedvezménnyel utazik az utas. – Itt jönnek be ezen a kábelen az adatok internetprotokolon –, mutatta büszkén az operátor. – És itt, ebben az egységben emberi kéz érintése nélkül semmisítjük meg őket. Az adatfeldolgozó modul megvásárlását nem engedélyeztük – tette hozzá magyarázatul. A legérdekesebb a Menetrendi Osztály volt; volt itt Csúcsidőben Ütemes Menetrendi Csoport, Helyi Hivatásforgalmi Igényekkel Módosított ITF-Csoport és Csatlakozásmulasztási Csoport, ahol egy előadó éppen Szerencs, Mikolc, Székesfehérvár és Hegyeshalom állomások alaprajzán tanulmányozta, hogyan lehet megakadályozni az átszállást.

Ígérem, később folyamatosan beszámolok az R Főosztály eredményeiről (sőt, most már tudom, akkor is róluk írtam, amikor nem is tudtam, hogy léteznek), de most nincs mindenre idő. Izgalmas látogatásomat a főosztályvezető-helyettesnél fejeztem be. Hozzá véletlenül kerültem a közös előtérből nyíló HR-vezetői irodából. Utóbbit hang után találtam meg, már a folyosón hallottam a HR-vezető kacagását. Amikor bekukkantottam hozzá, egyből a bizalmába fogadott. – Nézd meg, mondta, és egy papírt lobogtatott. Megszerezte a diplomát, és másnap megpályázta az állást. Hogy beutazta az összes európai vasútvonalat, hehe. – A korpulens férfi nem bírt minduntalan föltörő nevetésével –: köz-le-ke-dés-mér-nök, hahaha, hát ez hülye, a tejfelesszájú. Nézd, ez a másik is jelentkezett. Köz-le-ke-dé-si-ve-zér-i-gaz-ga-tó-he-lyet-tes volt, bruhaha. – Majd kicsit komolyabb lett, diadalittasan emelt föl egy harmadik papírt: nézd, ez az. Katonatiszt, övé lesz az állás! Még sohase dolgozott a közlekedésben, egyáltalán, még sehol se dolgozott. Nem ért semmihez, csodálatos!

Szóval innen kerültem át a főosztályvezető-helyetteshez. Hellyel kínált, magyarázni kezdett. – Az a dolgunk, hogy rontsunk, amin még lehet. Megy, mint a karikacsapás, már évtizedek óta dolgozunk. – Szóval az a munkátok, hogy rossz legyen az utasnak, hogy minden a lehető legpazarlóbban menjen, ilyesmi? – kérdeztem. – Nos – bizonytalanodott el kissé –, amit az utasokról mondasz, abban igazad van. De a pazarlás már nem tiszta ügy. Mi a rontásért felelünk, innen a nevünk, de a pénzügyek mindig kényesek. Amikor bejöttél, láthattad az L Főosztályt, az ilyesmi rájuk is tartozik. Az ő dolguk, hogy is kell mondani ezt szépen, hogy a közpénzekre ne nagyon legyen vigyázva, hozzájuk tartoznak a privatizációk, a kiszervezések, a beszerzések, a beruházások, az építkezések, az ingatlangazdálkodás, meg még sok minden. Nézd, az L Főosztály nagyon fontos, rengeteget dolgozunk velük, de mi egy kicsit lenézzük őket. Úgy okozni kárt, hogy lopunk, ez olyan balkáni tempó. Mi, itt az R-nél nem a saját pecsenyénket sütögetjük, pénz nem tapad a kezünkhöz. Mi nem azért rontjuk el a dolgokat, hogy nekünk jobb legyen, hanem évtizedes szakmai meggyőződésből.