Ez a történet aligha eshetett volna meg Magyarországon. Persze most nem arról akarok írni, hogy milyen rossz fejek vagyunk, rosszindulatúak, rossz szándékúak és egymásról rosszat feltételezőek (persze mindez általánosítás, tisztelet a mindenkori kivételnek). Mindenesetre ennek megvan az az előnye, hogy ha külföldre megyünk, kedves, jóindulatú, de legalábbis problémánkon érdemben segíteni és nemcsak minket lerázni próbáló emberekkel találkozhatunk.

Persze az események végül kedvező alakulásához az is kellett, hogy egy agresszív, hirtelenharagú kishörcsög vagyok, de ezt régóta lehet tudni rólam.

Van egy városka Lengyelországban, Wolsztyn, ahol még működik egy gőzmozdonyos fűtőház, az innen kiinduló vonalak egyikén (feltehetően egyedüliként Európában) a mai napig járnak még rendes, menetrend szerinti forgalomban az itt lakó gőzösök vontatta vonatok. Ez igazi különlegesség, úgyhogy Wolsztynban az évek során kialakult egy nemzetközi gőzöstalálkozó, amely a május 1-i (hosszú) hétvégén szokott lenni.

Erre a MÁV Nosztalgia Kft. is el szokott látogatni egy-egy mozdonnyal, és magukkal visznek pár olyan vasútbolondot, mint pl. én. De most nem a gőzösökről van szó (talán egyszer, majd ha lesz időm).

A Wolsztyn előtti vasúti csomópont Leszno (ugye tudjuk, hogy a lengyel az ‘sz’-t ejti s-nek, tehát ‘volstín’, ‘lesnó’ a megközelítő ejtés). Én itt leszálltam hajnalban, hogy egy kis utazást tegyek a környéken. A Leszno-Poznan-Wolsztyn útvonal egyik fő attrakciója számomra a “be nem zárt” háromszög egyik szárából befelé induló kisvasút volt.

Néhány éve még majdnem a másik szárig tartott a vonal, de most már csak 5 kilométeren járnak a vonatok a nagyvasúttól Smigielig, ahol a 750 milliméteres nyomtávú vasút központja van.

A neten talált menetrend ugyan csak márciusig szólt, de nem volt frissebb. Érdekes egy menetrend, biztos nem a magamfajta turista igényei szerint készült. De persze ilyet nem is vár el az ember.

Semmi baj, hajnal van, van időm. A Lesznóból jövő nagyvonathoz például éppen 1 perces átszállással van csatlakozás reggel 8-kor Stare Bojanowóban, így csak reméltem, hogy elérem. Lesznóból már vagy 7 perc késéssel indultunk, úgyhogy nagyon nem lepődtem meg, hogy nem látok semmilyen szerelvényt, de jóformán életjelet sem (na jó, a sínen látszott, hogy néha használják) a Bojanowói (nagy) állomás melletti kisvasúti végállomáson.

A nagyvasúti pénztárossal némileg zavarta a kommunikációt, hogy nem tudok lengyelül, némi általános szláv konyhanyelv azért ahhoz elegendő volt, hogy biztos legyek benne, a nő azt állítja, hogy jár a vonat, mégpedig a kívül kifüggesztett, a nálam is meglévő (és az előbb linkelt) menetrend szerint, és a vonaton tudok jegyet váltani.

Mivel e szerint a 8:55-ös csak szerdán jár, legközelebb 11:20-kor van vonat, és ami rosszabb, Smigielből vissza csak délután egykor. Már éppen azon voltam, hogy lemondok a kisvonatozásról, ha lekéstem, hát lekéstem a reggeli vonatot, hiszen egy csomó üres időm lenne addig. Mennyi is?, mennyi az idő?, néztem a mobilomra. És akkor megláttam a kijelzőn a cellainformációt, hogy Smigiel.

Ne elemezzük most annak közigazgatási vagy műszaki okait, hogy miért ez volt kiírva, mindenesetre ez tudatosította bennem, hogy tök közel van a kisvonat másik végállomása, akár oda is sétálhatok. Öt kilcsi, kényelmesen elérem a menetrend szerint onnan 10.30-kor induló járatot, így nem marad ki a kisvonat, mégse tökölöm el az időt.

Az ünnepnapi (május 1-e volt) reggel alig találkoztam emberekkel a pár érintett kedves faluban, köztük meg barátságos, zöld, csak enyhén emelkedő tájakon vezetett az utam.

Megfigyelhettem hidakat,

megállókat,

használaton kívüli kitérőt,

és azt, ahogy a talpfákat betonaljak váltják föl.

Volt időm körbenézni a smigieli fűtőháznál

meg az állomáson félreállított régi járművek (köztük egy gőzmozdony) között.

Az állomáson ott állt egy szép, új festésű motorkocsi, ezzel fogok hát utazni, gondoltam.

Utasokkal nem találkoztam, de ez nem feltétlenül meglepő egy haldokló kisvonatnál, ahogy az sem, hogy zárva volt az állomásépület. Illetve jött egy apa meg a fia kocsival, de ők távoztak a fotózás után.

Már éppen eljött az indulás ideje, amikor megjelent egy úr, aki a vasút alkalmazottjának látszott. Bár közös nyelvünk vele se volt, de azért azt gyorsan megértettem, hogy azt mondja, nem megy a vonat. Ma nem megy.

Őszintén kétségbeestem és felháborodtam. Kétségbeestem, mert gigaszopásnak tűnt egy idegen országban találni magam hangulatos kisvonatozás helyett egy városkában, amihez a legközelebbi vasútállomás 5 km-re van, ráadásul hiába gyalogoltam hősiesen, a jutalmam nem egy különlegesség beutazása, hanem, hogy újra gyalogolhatok.

És felháborodtam, mert a menetrendben semmilyen kiegészítő jelzést nem láttam a 10.30-asnál, vagyis minden nap mennie kéne, és ezt mondta a nagyvasúti pénztáros is Bojanowóban. Micsoda tempó ez, háborogtam.

Érzelmeimnek hangot is adtam, nem volt egyszerű egy általam nem ismert nyelven, ráadásul a lengyelek direkt a többi szláv nyelvtől eltérően mondják az olyan szavakat is, mint hogy vonat, meg naponta. De azt hiszem a bácsi értette, hogy miért tombolok, hogy mit magyarázok, mit mutogatok a menetrenden.

Azt nem láttam rajtam, hogy szimpatizálna velem, nem is volt rá oka, viszont azt igen, hogy tulajdonképpen segíteni akar nekem, pontosabban megoldani a problémát.

Némi tanácstalanság után telefonálni kezdett. Eleinte úgy értettem, hogy csak beszámol valakinek a tájékozatlan magyar utasról, aki valahogy idecsöppent, és nem érti, hogy május 1-én nincs vonat.

Később olyanokat véltem kiérteni kérdőmondataiból, hogy hol van?, hogy kell? Ez reménnyel töltött el, és valóban, egyszer csak kinyitotta a vezetőajtót, majd az utasok ajtaját is, és azt jelezte, szálljak föl a motorkocsira.

Hát ez a nem várt fordulat elégedettséggel töltött el. Alighanem a bácsi nem is mozdonyvezető volt, csak kijött szólni az esetleges tájékozatlan utasoknak. Kicsit szégyelltem magam persze az agresszióért, de azt gondoltam, ez kellett a világ kisiklott kerekeinek helyrerakásához, hiszen a meghirdetett vonatnak mégiscsak illik elindulnia.

Ültem egyedül a nekem kinyitott és beröffentett vonatban, és a jegytömböt a kezében tartó jótevőmnek azt kellett mondanom, hogy csak odaútra kérek jegyet (hiszen nekem Stare Bojanowóból kell továbbmennem). A 6 zlotys jegyárat egy húszassal fizettem ki, az volt a minimum, hogy nem kértem vissza. Ez így is a világ legolcsóbb különvonata lehet.

Élveztem a kisvonatot, ahogy dülöngél a girbegurba síneken.

Persze percek alatt megtettük a távot, ami gyalog több mint egy óra volt, és igyekeztem nagyon kedvesen elköszönni a bácsitól és a vonatomtól.

Igazán akkor hatódtam meg, amikor már itthon (némi külső segítséggel) alaposabban megnéztem a már többször emlegetett menetrendet. Addig csak a vonatoknál kerestem a korlátozó kitételt, pedig sajnos az egész lap tetejére oda van írva:

“Pociągi kursują w dni robocze od poniedziałku do piątku.”

A vonatok munkanap járnak, hétfőtől péntekig. Vagyis nem kellett volna menniük május 1-én.