Egy évvel ezelőtt az utolsó vadkemping után a nem mindenhol burkolt főúton egészen Ulan Udéig jutottunk.

Burjátia fővárosa kedves hely, régi faházakkal, sok karcsú burját és orosz jócsajjal. Akad közlekedési látnivaló is, villamoshálózat, öreg buszok, menetirány szerint osztott zebrák.

De a város legfőbb látnivalója az útikönyvek szerint a világ legnagyobb Lenin-fej szobra, ezért ez lett a nagy kép. A burjátok nem(csak) az előző rendszer emblémájaként tisztelik a bolsevik forradalom vezérét, hanem azért is, mert - ahogy a többi ázsiai nép a birodalomban - tőle kapták autonómiájukat.

Amely persze olyan autonómia volt, amilyet egy diktatúra adhat, elszökni nem lehetett a birodalomból, és persze a nemzetiségi ember se lehetett szabadabb, mint az orosz, sőt, de rigorózus precizitással megrajzolt határvonalú játékállamocskákat kaptak, írhattak, írhatnak saját nyelvükön, van iskolahálózatuk, ilyesmi.

A rigorózusan megrajzolt határok persze a 20. század elejének állapotait tükrözik, vagyis az oroszok által addigra már meghódított sáv, Irkutszk, a Bajkál leglakottabb dél-nyugati, nyugati partja nem Burját terület, de ez tapasztalataim szerint a burjátok lojalitását a nagy Oroszországhoz nem érinti hátrányosan. A burját Ladákban rendszeres ott fityeg az orosz zászló a belső visszapillantó tükrön.

Este továbbindultunk, megcsodáltuk a transzib kettős hídját a Szelengán. A birodalomban a vasutak általában két, egymástól tíz méterekre épített külön hídon szelik át a folyókat, hogy a háborúban nehezebb legyen mindkettőt lebombázni, de itt alighanem külön időpontokban is épültek a szerkezetek az először egyvágányú transzkontinentális vasúton.

Azt terveztük, hogy ezúttal éjjel is haladunk, és csak közvetlenül Irkutszk kapujában szundítunk pár órát a kocsiban, de aztán a balszerencse megtalált minket, szerencsére az egész úton csak ezen az egyetlen alkalommal.

A transzibériai vonatozásról a napi képsorozat többi posztjában lehet még olvasni.