Az útikönyvkiadás az egyik olyan iparág, amelyet (legalábbis klasszikus formájában) mindjárt kinyír az internet, úgyhogy épp ideje elmorfondírozni azon, ami gyerekkorom óta izgat. Egy csomószor éreztem ugyanis úgy, hogy tuti, hogy nem járt a helyszínen az útikönyv szerzője. Hol annyira követhetetlenül írja le, hogy mi merre, hol pedig konkrét valótlanságok olvashatók.

Tudjuk, hogy a jobb, gyakorlatias, főleg az eredetileg angolul vagy más világnyelven készülő híres útikönyvek hangsúlyozzák, hogy csak személyesen ellenőrzött információkat adnak tovább. Nálunk a rendszerváltás előtt másféle kiadványok voltak általánosak, sokkal kevesebb (és gyakran használhatatlan) gyakorlati ismerettel, viszont az átlagturistát túlterhelő művészettörténeti adathalmazzal.

Kivétel persze akadt, már a klasszikus Panoráma sorozatban is (dolgozott ide Balázs Dénes, a fantasztikusan olvasmányosan író földrajztudós), az utóbbi években pedig – sok szemét mellett – megjelentek a konkrét szállás- és étkezési helyeket, közlekedési lehetőségeket is számba vevő magyar bedekkerek is mondjuk az Útikönyv.com vagy a Kelet-Nyugat révén.

(Ha már leírtam ezt a köznevesült brandet, véletlenül a kezembe akadt egy német nyelvű, 1931-es felsőolasz igaz Baedeker, elvittem magamba Szlovéniába, döbbenetesen jó, tömör információ. Ilyenek: Görz, Két pályaudvar: Restaurant. Gut. Straßenbahn a két állomás között ennyi és ennyi líra, ilyen sűrűn jár. Persze most az egyik állomás Szlovéniában van, a másik Olaszországban, a villamosnak meg nyomát se láttam már.)

Meg is kérdeztem kollégámat, aki ősi útikönyvíró-családba született, egy másikba nősült, sőt maga is készített ilyen kiadványt. Bevallotta, hogy vele is előfordult, hogy az országban sem járt, amiről írt, de az egy olyan általános, rövid kis könyvecske, hogy szerinte idegen forrásokból is bőven hozhatta a kívánt színvonalat. („Miattam biztos senki sem került bajba.”) Vagy mondjuk a szocializmus idején bajos lett volna egy Brazília-könyvhöz bejárni a hatalmas ország minden szegletét.

Csehországban vonatozva és városnézve párszor jól fölbosszantott a Panoráma „mini” [sic!] útikönyvek sorozatban megjelent Csehországi uazások. (Második, áldolgozott kiadás, 1983.) Vagy inkább csak kinevettem. Lehet, hogy Brazíliát nem lehetett beutazni, de olyan idegenforgalmilag fontos városokba, mint Olomouc (vagy Alamóc vagy Olmütz) igazán elmehetett volna a szerző, Firon András a nyolcvanas évek elején is, hogy csak egy példát hozzak.

Ha pedig elment, megnézhette volna a főtéren ezt a címerdomborművet, amelyről ezt bírta írni: „… három kőbe faragott címer emlékeztet: egymás mellett láthatjuk a történelmi cseh és a történelmi magyar címert, meg egy harmadikat is, amely egyes felfogások szerint a lengyel uralkodóé, mások szerint Hunyadi Mátyás hollós címere.” Hogy micsoda? Mások szerint? A lengyel uralkodóé?

Ha nektek is volt már olyan érzésetek, hogy a szerző nem is járt ott, csak összeollózta, megírhatjátok. Az is érdekelne, hogy használtok-e még útikönyvet, ha nem, akkor mit helyette, ha igen, akkor milyet.